A figyelem, amely nem siet
Nem kész válaszokkal várom azt, aki hozzám fordul.
Az évek során egyre biztosabban értettem meg, hogy a legtöbb ember nem azért akad el, mert semmit sem tud a saját helyzetéről. Inkább azért, mert túl közel van hozzá, mert egyszerre túl sok hang szól benne, vagy mert eddig nem volt mellette valaki, aki elég pontosan és elég türelmesen figyelt volna.
A munkám középpontjában ezért nem a gyors megfejtés áll. Azt keresem, mi van a kimondott mondatok mögött: milyen visszatérő történet, félelem, vágy vagy belső ellentmondás formálja azt, ami éppen történik. Figyelek a szavakra, de ugyanígy a hangsúlyokra, a kerülőutakra és az elhallgatásokra is.
„Nem szeretek senkit üres kosárral elengedni.”
A serpa útja
A kísérő ismeri a terepet, de nem járhatja végig helyetted az utat.
2013 óta a segítő beszélgetéseim jelentős része séta közben történik. A mozgás, a változó táj, a csend és az egymás mellett haladás másfajta teret nyit, mint amikor két ember egy szobában ül egymással szemben. Ebből a tapasztalatból formálódott ki a serpa szemlélete és a Serpa sétaterápiás kísérő módszere.
A serpa számomra nem vezető, aki jobban tudja, merre kell menned. Olyan kísérő, aki észreveszi a terep változásait, segít tájékozódni, és melletted marad a nehezebb szakaszokon is. Az elmúlt tizenhárom évben több mint ezerkétszáz kísérő séta tapasztalata alakította ezt a munkát.
Ebből a gyakorlatból nőtt ki a Serpaműhely és a Serpa sétaterápiás kísérők képzése is. Képzésvezetőként nem egyszerűen módszereket tanítok: azt a fajta jelenlétet és felelősséget igyekszem továbbadni, amely nélkül a technika üres maradna.
Veszteség és újrakezdés
Vannak élethelyzetek, amelyekben a régi önmagunkkal együtt a térképünk is eltűnik.
Munkám másik meghatározó területe a veszteségek, a válás és az újrakezdés kísérése. A Válás és újjászületés csoportokban olyan emberekkel dolgozom, akiknek nem pusztán egy kapcsolat végét kell feldolgozniuk, hanem újra fel kell építeniük a saját életükhöz, döntéseikhez és jövőjükhöz fűződő viszonyukat is.
Ezek a találkozások tanítottak meg arra, hogy nincs két egyforma elakadás. Ami kívülről ugyanannak látszik, belül egészen más történetet hordozhat. Ezért a figyelemnek is személyesnek kell lennie.
Miért Hanglevél?
Mert a fontos beszélgetések nem érnek véget az utolsó mondattal.
Egy-egy találkozás után gyakran tovább dolgozik bennem, amit hallottam. Eszembe jut egy összefüggés, más fényt kap egy félmondat, vagy kirajzolódik valami, amit a beszélgetés sűrűjében még nem lehetett pontosan megfogalmazni. Korábban sokszor levélben tértem vissza ezekhez. A Hanglevél ugyanezt a továbbgondoló figyelmet őrzi meg a hangomon.
Nem diagnózist és nem általános életvezetési tanácsokat küldök. Egyetlen ember történetéhez szólok hozzá: ahhoz, amit ő mondott el, és ahhoz is, amit talán még csak kerülgetett. A célom nem az, hogy helyette döntsek, hanem hogy közelebb kerüljön ahhoz, amit valahol már tud magáról.